A Treacher Collins szindróma egyéb elnevezései
- Franceschetti–Zwalen–Klein-szindróma
- mandibulofaciális diszosztózis
- TCS
- Treacher Collins–Franceschetti-szindróma
Általános leírás
Összefoglalás
A Treacher Collins szindróma (a továbbiakban: TCS) egy ritka genetikai rendellenesség, amely a fejet és az arcot érintő jellegzetes elváltozásokkal jár. Ez az arc- és koponyacsonti (ún. kraniofaciális) rendellenesség gyakorta együtt jár a járomcsonti terület, az arccsont, az állkapocs, a szájpadlás és a szájüreg (száj) fejletlenségével, ami légzési (respiratorikus) és táplálkozási nehézségekhez vezethet. Ezenkívül az érintett személynél előfordulhat szem- (okuláris) deformáció is, beleértve a szemrés lefelé hajlását, ferdeségét, valamint megjelenhetnek a külső és középfül felépítésbeli rendellenességei is, amelyek halláskárosodáshoz vezethetnek. Ritkábban ugyan, de az állapot velejárójaként olyan agyi és viselkedési rendellenességeket is feljegyeztek, mint a kisfejűség (mikrokefália) és a megkésett pszichomotoros fejlődés. A TCS-sel együtt járó sajátos tünetek és testi jellegzetességek egyénenként nagyon eltérőek lehetnek. Néhányan annyira enyhén érintettek, hogy a betegség diagnosztizálatlan marad, míg másoknál súlyos, életveszélyes szövődmények léphetnek fel. A TCS-t a TCOF1, a POLR1C vagy a POLR1D nevű génben létrejövő mutáció okozza. A TCOF1 gén esetében az öröklődés módja autoszomális domináns, míg a POLR1C gén esetében autoszomális recesszív. A POLR1D génben az autoszomális domináns és az autoszomális recesszív mutáció is megjelenhet.
Bevezetés
A betegség Edward Treacher Collins londoni szemészről kapta a nevét, aki 1900-ban elsőként írta le ezt a rendellenességet az orvosi szakirodalomban. A TCS egyéb elnevezései még a mandibulofaciális diszosztózis és a Treacher Collins–Franceschetti-szindróma.
Tünetek
A TCS tünetei és súlyossága egyénenként nagymértékben változhat, még egyazon családon belül is. Néhányan annyira enyhén érintettek, hogy a betegség diagnosztizálatlan marad, míg másoknál jelentős rendellenességek mutatkozhatnak, sőt, életveszélyes légzési szövődmények lehetőségével is számolni kell. Fontos megjegyezni, hogy a betegség által érintett egyénekre az alább tárgyalt tünetek nem mindegyike jellemző.
A TCS legjellemzőbb tünetei az arc bizonyos csontjain, a fülön és a szem körülötti lágyszövetekben mutatkoznak. Az érintett egyén jellegzetes arcvonásokkal rendelkezik, esetleg hallási és látási nehézségekkel is küzd. A TCS-sel járó rendellenességek jellemzően szimmetrikusak (majdnem azonosak az arc mindkét oldalán) és már a születéskor jelen vannak, tehát veleszületettek (kongenitálisak). A halláskárosodás, a szájpadhasadék, illetve az állkapoccsal kapcsolatos és légúti problémák hatással lehetnek a beszéd- és a nyelvi fejlődésre. Az intelligenciát a betegség általában nem érinti, ugyanakkor ritkán, de az állapot velejárójaként előfordulhatnak agyi és viselkedési rendellenességek, mint például a kisfejűség (mikrokefália) és a megkésett kognitív fejlődés.
A TCS-es csecsemők arccsontja (járomcsontja) fejletlen (hipoplázia) vagy hiányzik, ami az arc érintett területének lapos, besüllyedt megjelenést ad. Az alsó állkapocscsont (mandibula) hiányos fejlődése (mandibuláris hipoplázia) miatt az áll és az alsó állkapocs rendellenesen kicsinek látszik (micrognathia, kisállúság). Bizonyos csontos struktúrák (pl. a kampónyúlvány és az ízületi nyúlvány), amelyek az alsó állkapocs részeit az izomhoz rögzítik, szokatlanul laposak lehetnek vagy hiányozhatnak. Az érintett csecsemők torka fejletlen lehet (faringeális hipoplázia). A korai csecsemőkorban a garat fejletlensége kiegészülve az alsó állkapocs fejletlenségével, illetve az alsó állkapocs rendellenesen kis méretével (micrognathia, kisállúság) táplálási, illetve légzési nehézségekhez (légzési elégtelenség) vezethet. A gyermekeknél obstruktív alvási apnoe (alvási légzéskimaradás) jöhet létre, amelynek jellemzői az alvás alatti normál légzést és levegőmozgást megtörő rövid, ismétlődő megszakítások. Néhány, a betegség által súlyosan érintett egyén esetében életveszélyes légzési nehézségek alakulhatnak ki. (Ha még több információt szeretne megtudni erről a betegségről, keressen rá a „Gyermekkori apnoe” címszóra a Ritka Betegségek Adatbázisában).
A légzési és táplálási nehézségekhez további rendellenességek társulhatnak, mint például az orr légjáratainak beszűkülése vagy elzáródása (choana sztenózis vagy atrézia). Néhány gyermeknél a Pierre Robin-szindróma jellemzői is megjelenhetnek, ami magában foglalja a súlyos kisállúságot (micrognathia), a glossoptosist (a nyelv a normálisnál hátrébb helyezkedik el a szájüregben), esetenként kiegészülve a szájpadlás tökéletlen záródásával is (szájpadhasadék). Ezeken kívül az állkapocs és a száj deformációja a fogsort érintő rendellenességeket is eredményezhet, mint például fejletlen fogakat (hipoplázia) és fogsorzáródási rendellenességet (malokklúzió). A felsoroltakon kívül egyéb, a fogsort érintő zavarok is előfordulhatnak, mint például hiányzó fogak (fogcsírahiány); fehér, krétaszerű foltok megjelenése a fogzománcon (fogzománc-homályosság) vagy annak elszíneződése; valamint bizonyos felső fogak (felső nagyőrlők) rendellenes (ektópiás) előtörése. A TCS-es egyének esetében halláskárosodás is felmerülhet, mert a hanghullámok nem képesek átjutni a középfülön (vezetéses hallásvesztés). A vezetéses hallásvesztés általában a középfül felépítését érintő rendellenességekből származik. A TCS-ben szenvedő egyénnek gyakran fejletlenek vagy egyenesen hiányoznak a hallócsontocskái (tehát az üllő, a kalapács és a kengyel), amelyek a hanghullámokat a középfülbe juttatják. Továbbá a külső fül egyes részei gyakran hiányoznak, kicsik, vagy deformáltak (microtia, kisfülűség), kiegészülve a külső hallójárat beszűkülésével (sztenózis) vagy elzáródásával (atrézia). Jellemző lehet a fülkagylók összezsugorodása és elfordulása. A betegség általában nem érinti a belső fület, habár előfordulhat a belső fülben lévő spirális csontos szerv (csiga), illetve az egyensúlyozásban szerepet játszó szervek (vesztibuláris rendszer) deformációja. További tünet lehet még a külső fül előtti bőrkinövés vagy gödröcske, illetve a vakon végződő sipolyjárat, amely normális esetben a fület az orral köti össze.
Számos TCS-ben szenvedő csecsemőnél jelenik meg a szemet körülvevő szövet rendellenessége. Ez az elváltozás az érintett egyénnek szomorú arckifejezést kölcsönöz. A legjellemzőbb szemet érintő tünet a szemrés lefelé hajlása, ferdesége. További tünetek lehetnek még az alsó szemhéj behúzódása vagy a szemhéjszövet hiánya (szemhéj coloboma), az alsó szemhéjon a szempillák részleges hiánya, a kancsalság (strabizmus), valamint a könnycsatornák beszűkülése (dakriosztenózis). Néhány esetben szemgolyó-rendellenességek is előfordulhatnak, mint például a szivárványhártya behúzódása, részleges hiánya, valamint rendellenesen kicsi szemek (microphthalmia, kisszeműség). Néhány betegnél előfordulhat látásvesztés is. A látássérülés mértéke a szemmel kapcsolatos rendellenességek súlyossága és azok kombinációja függvényében változik. Az alsó szemhéj rendellenességei a szem kiszáradását okozhatják, ami növeli a krónikus irritáció és a fertőzések esélyét.
Néhány TCS-es egyén más testi rendellenességeket is mutat, mint például egymástól távol ülő szemek, behúzódott felső szemhéj, orrdeformitás, rendellenesen széles száj (macrostomia, nagyszájúság), magasan ívelt szájpad, a haj szokatlan növekedése az arc irányába, illetve veleszületett szívrendellenesség.
A TCS-es egyének körülbelül 5%-a mutat fejlődésbeli hiányosságokat, illetve elmaradást vagy idegrendszeri problémákat, például megkésett pszichomotoros fejlődést. Normál nyelvi fejlődés mellett a betegség általában nem érinti az intelligenciát. Mindazonáltal a halláskárosodás, a szájpadhasadék és a deformációk okozta hangképzési nehézségek kihathatnak a beszédfejlődésre.
Kiváltó okok
A TCS-t a TCOF1, a POLR1C vagy a POLR1D gén mutációja okozza. A TCOF1 gén esetében az öröklődés módja autoszomális domináns, a POLR1C gén esetében autoszomális recesszív, míg a POLR1D gén esetében lehet autoszomális domináns vagy autoszomális recesszív is.
A genetikai betegségeket egy bizonyos tulajdonságra vonatkozó anyai és apai gének kombinációja határozza meg, amelyek az anyától és az apától kapott kromoszómákon helyezkednek el –. Domináns genetikai rendellenességről akkor beszélünk, ha a rendellenes génnek elegendő egyetlen másolata (kópiája) a betegség megjelenéséhez. A TCOF1 és a POLR1D gének esetében az érintett személy a rendellenes gént bármelyik szülőjétől örökölheti, vagy egy új mutáció (génváltozás) eredménye is lehet. A TCS-es esetek körülbelül 60%-ában a mutáció egy új mutáció, amely véletlenszerűen jelenik meg, családi kórtörténeti előzmény nélkül (de novo mutáció). Előfordulhat, hogy valamelyik szülő enyhén érintett, azonban nincs tudomása a rendellenességről. Annak a kockázata, hogy az érintett szülő továbbadja a rendellenes gént az utódnak, minden egyes terhesség esetén 50%, tekintet nélkül a születendő gyermek nemére, vagy arra, hogy az előző terhességekből egészséges vagy TCS-es gyermekek születtek-e.
Recesszív genetikai rendellenesség (például a POLR1C vagy POLR1D gének mutációja okozta TCS) akkor jön létre, ha az egyén ugyanarra a tulajdonságra vonatkozó rendellenes géneket örököl mindkét szülőjétől. Ha az egyén egy szabályos gént és egy betegségre hajlamos gént örököl, akkor többnyire csak tünetmentes hordozója lesz a betegségnek. Annak esélye, hogy két, betegséget hordozó génnel rendelkező szülő továbbadja a hibás gént, és így beteg gyermeke születik, minden egyes terhesség esetén 25%. Annak az esélye, hogy a szülőkhöz hasonlóan a gyermek is csak hordozó lesz, terhességenként 50%. Annak a lehetősége pedig, hogy a gyermek normális, egészséges géneket örököl mindkét szülőtől, és az adott tulajdonságra vonatkozóan genetikailag normális génekkel rendelkezik, 25%.
A kutatók megállapították, hogy a TCS-es esetek legtöbbjét (körülbelül 80%-át) az 5-ös kromoszóma hosszú karján (5q32) található TCOF1 gén okozza. A genetikai információt minden egyes egyén esetében az emberi sejtek sejtmagjában található kromoszómák hordozzák. Az emberi test sejtjei normális esetben 46 kromoszómát tartalmaznak. Az emberi kromoszómapárokat 1-től 22-ig számozzák, a nemi kromoszómákat pedig X-szel és Y-nal jelölik. A férfiaknak egy X- és egy Y-kromoszómájuk van, míg a nők két X-kromoszómával rendelkeznek. Minden egyes kromoszómának vagy egy „p”-vel jelölt rövid és egy „q”-val jelölt hosszú karja. A kromoszómákat számozott sávokra osztják tovább. Az „5q32 kromoszóma” kifejezés például az 5-ös kromoszóma hosszú karjának 32. sávjára utal. A számozott sávok gének ezreinek a helyét határozzák meg, amelyek minden egyes kromoszómán jelen vannak.
A TCOF1 gén olyan információkat hordoz, amelyek egy ún. treacle nevű fehérje előállítását kódolják. A treacle pontos szerepe a TCS kialakulásában nem teljesen ismert. A kutatók megállapították, hogy a treacle szerepet játszik a fehérjeszintézis helyszínéül szolgáló, sejten belüli sejtszervecskék, a riboszómák létrehozásában. Szerepe különösen fontos a dúclécsejteknek nevezett sejtcsoportok kialakulásában. E sejtcsoportok az embrionális fejlődés korai szakaszában alakulnak ki, és ezekből fejlődik ki az arcot alkotó csontok és porcok többsége. Azt az állapotot, amely a riboszóma-képződés (biogenezis) elégtelenségéből ered, riboszomopátiának nevezik. A POLR1C és POLR1D gének az RNS polimeráz I és III alegységeit kódolják, és alapvető fontossággal bírnak a riboszóma-biogenezis szempontjából is. Úgy tűnik, hogy a TCOF1, a POLR1C és a POLR1D génekben létrejött mutációk elégtelen fehérje-összeszerelést eredményeznek, ami hátráltatja a dúclécsejtek embrionális fejlődéséhez szükséges osztódását. Mivel a TCS rendkívül változatos, a kutatók feltételezik, hogy további genetikai faktorok, esetleg környezeti tényezők is szerepet játszanak a betegség különböző súlyosságú kifejeződésében. Az elgondolás alátámasztására a közelmúltban végzett kísérletek adatai alapján arra jutottak, hogy a treacle fontos szerepet játszik az idegsejtekben DNS-károsodást előidéző oxidatív stressz elleni védelemben, továbbá a neurális sejtosztódás alatt a sejtorsó-tájolásban. A későbbiekben mindkettő hatással van a fej és az arc fejlődésére.
Néhány egyén esetében (az esetek körülbelül 10-15%-ában), akiknek a TCS-re jellemző vonásai és fizikai tünetei vannak, a három, fent említett gén egyikében sincs jelen mutáció, ami arra enged következtetni, hogy más, eddig még nem azonosított gének is szerepet játszhatnak a TCS kialakulásában.
Előfordulás
A TCS a nőknél és a férfiaknál egyenlő arányban fordul elő. A betegség gyakorisága a teljes népesség körében megközelítőleg 1 a 10.000-50.000-hez. Néhány egyén annyira enyhén érintett, hogy betegsége diagnosztizálatlan marad, ami megnehezíti a betegség teljes népességre vetített valós gyakoriságának megállapítását.
Kapcsolódó rendellenességek
Az alábbi rendellenességek tünetei hasonlóak lehetnek a TCS tüneteihez. Az összehasonlítás segíthet a differenciáldiagnózis felállításában.
Az akrofaciális diszosztózis elnevezés olyan veleszületett szindrómákat jelöl, amelyeknél a mandibulofaciális diszosztózis (TCS) állapotánál megfigyeltekhez hasonló kraniofaciális (arc- és koponyacsonti) rendellenességek mellett a végtagok elváltozása is jellemző tünet. A tünetek között szerepelnek a Nager- és a Miller-szindróma jellegzetes zavarai, illetve további, nemrégiben azonosított állapotok is, mint például a Cincinnati típusú akrofaciális diszosztózis.
A Nager-szindróma (amely Treacher Collins-típusú akrofaciális diszosztózisként is ismert és a végtagok rendellenességei jellemzik) egy olyan ritka, öröklődő rendellenesség, amelynek jellegzetes tünetei között szerepelnek a TCS esetében tapasztaltakhoz hasonló kraniofaciális malformációk és ezzel összefüggésben a kar, a kéz- illetve lábfej rendellenességei. A kraniofaciális malformációkon belül megemlíthető az arccsontok alulfejlettsége (a járomcsont fejlődési rendellenessége); az alsó állkapocs hiányos fejlődése (mandibuláris hipoplázia), amelynek következtében az állkapocs kórosan kicsinek tűnhet (micrognathia vagy kisállúság); a hipopláziás, illetve eldeformálódott (diszpláziás) fülkagyló (pinna) és a hiányzó külső hallójárat (kisfülűség), amely halláskárosodáshoz vezethet (vezetéses hallásvesztés); esetleg a lefelé hajló szemrés és az alsó szempillák hiánya, illetve petyhüdt felső szemhéjak (szemhéjcsüngés) megjelenése. A végtag-rendellenességek magukban foglalják a hüvelykujj alulfejlettségét vagy hiányát, az alkar egyik csontjának (orsócsont) hiányát, az alkarcsontok összeforrásának rendellenességét (radioulnáris csontösszenövés), bizonyos ujjak állandósult elhajlását (kamptodaktília), illetve a lábujjak összenövését (szindaktília). A Nager-szindróma általában autoszomális domináns módon öröklődik az 1q12-q21 kromoszómán található SF3B4 gén heterozigóta mutációja által. Úgy tűnik, hogy a Nager-szindróma az esetek többségében szórványosan, azaz véletlenszerűen, a családon belül először jelentkezik, ugyanakkor autoszomális recesszív módon öröklődő eseteket is kimutattak. (A betegséggel kapcsolatos további információkért válassza a „Nager” keresőszót a Ritka Betegségek Adatbázisában.)
A Miller-szindróma (posztaxiális akrofaciális diszosztózisként is ismert) egy olyan ritka, öröklődő rendellenesség, amelynek jellegzetes tünetei a kraniofaciális malformációk mellett a kar, a kéz-, illetve a lábfej rendellenességei. A kraniofaciális malformációkon belül megemlíthető az arccsontok alulfejlettsége (a járomcsont fejlődési rendellenessége); a kórosan kicsi alsó állkapocs (kisállúság); a szájpad hiányos záródása (szájpadhasadék vagy köznapi nevén „farkastorok”); az elálló fülek; illetve az alsó szemhéjon tapasztalható szövethiány (macskaszem szindróma). A végtag-rendellenességek magukban foglalják a kéz-, illetve lábujjak hiányos fejlődését (hipoplázia), összenövésését (szindaktília) vagy hiányát; bizonyos lábujjak helytelen pozícióját; továbbá az alkarcsontok hiányos fejlődését, illetve összeforrási rendellenességét, amelynek következtében az alkar szokatlanul rövidnek tűnhet. Néhány betegnél előfordulhatnak további fizikai rendellenességek is. A Miller-szindróma autoszomális domináns módon öröklődik a 16q22.2 kromoszómán található DHODH gén összetett heterozigóta mutációja által. (A betegséggel kapcsolatos további információkért válassza a „Miller” keresőszót a Ritka Betegségek Adatbázisában.)
A Cincinnati típusú akrofaciális diszosztózis egy olyan ritka, öröklődő rendellenesség, amelynek tünetei között megjelennek az alulfejlett járomcsonti ívek, illetve felső és alsó állkapocs (kisállúság), ami esetenként végtagcsonti elváltozásokkal is együtt járhat, beleértve az ujjak és a medence rendellenességeit. A Treacher Collins-szindrómához hasonlóan a betegségben szenvedők tünetei sokfélék lehetnek, beleértve a ferde szemrést, a szemhéjbehúzódást (macskaszem szindróma), az eldeformálódott orrot (choanaelzáródás) vagy hiányzó orrot (anotia) és a vezetéses hallásvesztést. A végtagok és a medence rendellenességei jelentkezhetnek rövid és széles ujjak, rövid meghajlott combcsont, illetve megkésett vagy hiányzó csontfejlődés formájában. Eddig az összes érintett betegnél kimutatták, hogy a 2q11.2 kromoszómán található POLR1A gén – amely az RNS polimeráz I legnagyobb alegységét kódolja – heterozigóta mutációjának hordozói. A POLR1A az RNS polimeráz I katalitikus alegysége is, amely a riboszomális RNS-eket (rRNS) kódoló géneket írja át. Ez a folyamat a riboszóma-biogenezis egyik sebességkorlátozó lépése.
A hemifaciális mikroszómia (hemifacial microsomy, HFM) egy ritka rendellenesség, amely az állkapcsot, a szájat és a fület érintő ún. kraniofaciális elváltozásokkal, illetve egyéb területek (pl. a szív-, váz- és veserendszer), illetve a végtagok rendellenességeivel jellemezhető (kiterjesztett spektrumú HFM). A Goldenhar-szindrómát sok kutató a hemifaciális mikroszómia egyik variánsának és alcsoportjának tekinti. Az orvosi szakirodalomban a hemifaciális mikroszómiát és a Goldenhar-szindrómát gyakran együttesen az „Oculo-Auriculo-Vertebralis (OAV) Spektrum” vagy a „kraniofaciális mikroszómia” fogalma alá sorolják. A legtöbb eset nyilvánvaló kiváltó ok nélkül, véletlenszerűen (szórványosan) fordul elő. Más esetekben a rendelkezésre álló családtörténet néhány kutató szerint akár autoszomális domináns öröklésre is utalhat. A kraniofaciális mikroszómiához társított testi tüneteket a vizsgált egyéneknél nagymértékű változatosság jellemzi. Ezek a tünetek tipikusan a test egyik oldalát érintik (unilaterálisak), és bizonyos rendellenességek változó kombinációi jellemezhetik őket. Ide tartozhat a járomcsont, illetve az alsó és a felső állkapocs fejlődési rendellenessége; bizonyos arcizmok alulfejlettsége; a nyelv rendellenességei és a szájpadlás hiányos záródása (szájpadhasadék vagy „farkastorok”) illetve ajakhasadék („nyúlszáj”); eldeformálódott fülkagylók (pinna) hiányzó külső hallójárattal (kisfülűség), amely halláskárosodáshoz (vezetéses hallásvesztéshez) vezethet; rendellenes bőrkinövés a fülön; illetve a gerincoszlop bizonyos csontjainak hiányos fejlődése. További rendellenességek lehetnek még a részleges vagy teljes szövethiány a felső szemhéjon (macskaszem szindróma), kancsalság (strabizmus), illetve kórosan kis szemek (kisszeműség); a szív elváltozásai; a vese rendellenességei és egyéb testi rendellenességek. A két legfőbb jellemző a TCS és az OAV megkülönböztetéséhez a következő: 1) A TCS szimmetrikus; 2) A TCS nem érinti az idegeket. (A betegséggel kapcsolatos további információkért válassza az „OAV Spectrum” keresőszót a Ritka Betegségek Adatbázisában.)
Diagnózis
A TCS diagnózisa klinikai vizsgálatok, részletes kórtörténet és a jellemző fizikális leletek azonosítása alapján állítható fel. A TCS-hez kapcsolható olyan rendellenességek, mint a fülkagyló deformitása vagy hiánya már a születéskor jelentkeznek (veleszületett rendellenességek).
Klinikai kivizsgálás és tesztek
A vizsgált kraniofaciális rendellenességek jelenléte, illetve mértéke speciális röntgenvizsgálatokkal mutatható ki. Az ilyen képalkotó vizsgálatok megmutatják például az állkapocs rendellenesen kis méretét, amely az alsó állkapocscsont fejletlensége (mandibuláris hipoplázia) miatt alakul ki, a koponya bizonyos részeit érintő fejlődési rendellenességek jelenlétét, illetve kiterjedésüket, valamint a fül további deformáltságát – amely tünetek a klinikai vizsgálatok folyamán nem láthatók.
Az olyan betegek esetében, akik kevés tünetet mutatnak, alapos klinikai vizsgálatok, valamint az arc- és koponyacsonti (ún. kraniofaciális) területről készített röntgenfelvételek bizonyíthatják a TCS-sel járó, egyébként nehezen észrevehető jellegzetességek meglétét (pl. a járomcsonti ívek fejlődési rendellenességét). Mivel a TCS-re jellemző számos fizikai tünet más kraniofaciális szindrómák esetében is előfordul, a kutatók azt ajánlják, hogy molekuláris genetikai vizsgálattal, illetve bizonyos esetekben a család gondos és részletes kivizsgálásával igazolják a rendellenesség fennállását.
A diagnózis igazolásához szükséges molekuláris genetikai vizsgálatok kereskedelmi és egyetemi kutatólaboratóriumokban végezhetők el, és segítségükkel kimutathatók a TCOF1, a POLR1C és a POLR1D gének mutációi. Az érintettek mintegy 90-95%-ánál azonosítható a TCOF1 gén mutációja. Amennyiben egy érintett családtagnál már azonosítottak mutációt, a születendő gyermekben amniocentézis és korionboholy-mintavétel segítségével már a születést megelőzően kimutathatók a TCOF1, a POLR1C és a POLR1D génekben bekövetkezett változások. Bizonyos esetekben magzati ultrahangvizsgálattal (amely a visszaverődő hanghullámok segítségével készít képet a fejlődő magzatról) kimutathatók a TCS-re utaló jellegzetességek. Egy TCS-sel diagnosztizált személy rokonait, elsősorban szüleit és testvéreit szintén alaposan ki kell vizsgálni, mert enyhébb esetekben gyakran nem ismerik fel és nem diagnosztizálják a betegséget.
Szokásos gyógymódok
Kezelés
A TCS-re nincs gyógymód. A terápia az egyes érintett személyek jellemző specifikus tüneteinek kezelésére irányul. A kezelés során több szakterület együttműködésére lehet szükség. A gyermekgyógyász, gyermek fül-orr-gégész, fogszakorvos, gyermekápoló, plasztikai sebész, beszédterapeuta, audiológus, szemész, pszichológus, genetikus és további egészségügyi szakemberek közösen állítják össze az érintett gyermek átfogó kezelési tervét.
Az orvosok rendszeresen kontrollálják a TCS-sel érintett egyéneket, hogy észlelhessék a betegséggel összefüggő rendellenességeket. Többek között a betegek hallását is folyamatosan ellenőrizni kell, hogy az esetlegesen fellépő halláskárosodást időben észrevegyék. A csecsemők hallását rendkívül fontos felmérni. Már a korai életszakaszban teljes körű hallásvizsgálatot kell végeztetni; legjobb egyéves kor előtt, majd ezután évente, hogy a gyermek beszédefejlődése megfelelő ütemű legyen.
Az úgynevezett szemtükör segítségével megvizsgálható a szem belseje, ezáltal felfedezhetők a látásproblémák. Ez a vizsgálat különösképpen szükséges azok számára, akik a TCS-sel kapcsolatos látásproblémákkal (macskaszem szindróma, kancsalság, kisszeműség) küzdenek, annak érdekében, hogy a megfelelő megelőző lépéseket időben megtehessék, illetve ha szükséges, megkezdhessék az azonnali kezelést. A betegségben szenvedőknél ellenőrizni kell továbbá az állkapocs- és a fognövekedési rendellenességeket is.
A korai beavatkozás alapvető fontosságú annak érdekében, hogy az érintett gyermekek optimálisan fejlődhessenek. A beszédterápia, a speciális szociális támogatás és egyéb egészségügyi, szociális szakellátások további segítséget nyújthatnak. A szindrómával érintett egyének és családjuk számára genetikai tanácsadás is javasolt.
Sebészet
Egyes esetekben szükség lehet sebészeti beavatkozásra is az arc- és koponyacsonti rendellenességek, a szájpadhasadék, az állkapocs, vagy a koponya más csontjainak (arccsontok, járomcsonti terület) helyreállítása érdekében. Az egyes sebészeti beavatkozások kiválasztása és annak meghatározása, hogy azokat mely életkorban végezzék el, függ a betegség súlyosságától, az egyén általános egészségügyi állapotától és személyes döntésétől.
A különböző rendellenességeket különböző életkorban kezelik. A szájpadhasadék korrekciójára általában a kisgyermek 1-2 éves korában kerül sor. A járomcsonti és szemüregi beavatkozások legtöbbször 5-7 éves korban történnek. A külső és belső fül korrekcióját rendszerint a gyermek 6 éves kora körül végzik el. Az állkapocscsont hosszabbítására vagy helyreállítására újszülött kortól egészen a tinédzserkorig lehetőség van, az érintett személy állapotának súlyosságától és a rendellenesség kiterjedésétől függően.
A légutak elzáródása komoly probléma lehet, ami a szülők és az orvosok számára nem mindig nyilvánvaló. Az alvásvizsgálat segíthet kideríteni az elzáródás súlyosságát és meghatározni a kezelés módját. Súlyosabb esetekben a légcsövön metszett nyíláson át egy tubust helyeznek a légcsőbe a légutak megfelelő fenntartásához. Ezt az eljárást nevezik tracheosztómiának. Szükség lehet az állkapocscsont meghosszabbítására is az állkapocs nyújtásával. A táplálkozási nehézségekkel küzdő újszülöttek esetén a gyomorba egy tubust helyezhetnek (gasztrosztómia) annak érdekében, hogy a babák elegendő tápanyaghoz jussanak.
A TCS-sel kapcsolatos különböző arc- és koponyacsonti rendellenességek kezeléséhez többszörös sebészeti beavatkozásra lehet szükség. A számos beavatkozás ellenére az eredmények nagyon különfélék lehetnek az egyes érintett személyeknél és a végeredmény ritkán tökéletes.
Néhány esetben operációra kerülhet sor a középfül rendellenességeinek és az ezzel együtt járó vezetésés halláskárosodás korrekciójának érdekében. A legtöbb érintettnél azonban a fülcsontba rögzített speciális hallókészülék (BAHA) lehet a legjobb megoldás. A fülcsontba rögzített hallókészülékek a csonton keresztül közvetlenül továbbítják a hangot a belső fülbe, kikerülve a külső hallójáratot és a középfület (amely szervek gyakran érintettek a TCS-es betegek esetén). A külső fül rendellenességeinek helyreállítása érdekében, funkcionális és esztétikai okokból rekonstrukciós műtét végezhető. Átalában a külső fül korrekcióját kell először elvégezni.
További terápiák
Azoknál a TCS-es betegeknél, akiknél szemrendellenességek és ezzel együtt látásproblémák lépnek fel, a látás javítása érdekében korrekciós szemüveg, kontaktlencse, sebészeti beavatkozás, illetve egyéb támogató módszerek lehetnek szükségesek. A fogászati rendellenességek helyreállítására műfog(sor), fogászati implantátum, fogszabályzó, fogsebészeti beavatkozás, illetve más korrekciós eljárások is alkalmazhatók.
Tudnivalók altatásos beavatkozás esetén
A betegséggel együtt járó légúti problémák az altatóorvosok számára nehézkessé tehetik a szabad légutak fenntartását a sebészeti beavatkozás alatt. Az érzéstelenítés módjának megtervezéséhez át kell tekinteni a teljes kórképet és széles körű kivizsgálást kell végezni a műtét előtt a helyes döntés meghozatalához.
A betegségleírás forrása: https://rarediseases.org/
